Olaszország – 2016
Velence, Padova
Utazzunk együtt
Egyszer volt, hol nem volt, …
2016.november 15-át írunk, s hazafelé tartunk Erdélyből, ahol közösségünk utazói egy zarándokutat tettek. Vallási vezetőnk – ahogyan általában – előre gondolkodik: hogyan vélekedünk arról, hogy a következő vallási célú utazásunk célja Olaszország lenne, ahol Ő, mármint dr. Schőner már járt az Országos Rabbiképző Zsidó egyetem diákjaival és tanáraival 7 évvel ezelőtt?
Így született meg az ötlet, amelyet a körzet előljárósága hamarosan magáévá is tett. Feltérképeztük a „múltat”, amelyben nagy segítségünkre volt Friedmann Sándor, aki az OR-ZSE kirándulásának szíve és lelke volt annak idején. Így kialakultak az utazás „megállói”: Velence, Padova és Trieszt, amelyek mind az Észak-olaszországi zsidó történelem sarokkövei.
És..2017. május 21-én vasárnap, hajnali fél hétkor, a reggeli minjánt követően elindultunk. Az érdeklődés nagy volt: több mint negyvenen keltünk útra, s voltak, akik helyhiány, mások betegség miatt nem tarthattak velünk. De nemcsak az érdeklődés, hanem az úttal kapcsolatos várakozás is nagy volt.Ez érezhető volt a társaság hangulatán.
Singer Bori és sok segítője valóban hajnalban kezdte a napot: már hajnali öt órakor szendvicseket készítettek, sőt Pichlerék négykor keltek, hogy a friss zsemlékről időben gondoskodhassanak ( köszönjük minden közreműködőnek).
Miután Budapest határában elhangzott az úti ima, bíztunk benne, hogy szerencsés lesz a megérkezés. Ugyanis az első napra csak az utazást terveztük, a közel 600 km-es utat, amelyet – minthogy mégis csak egy senior csoportról van szó-, néhány kötelező megállás szakított meg.
Szállásunk Lido di Jesolóban volt, az üdülőhely központjában, ahol egy frissen felújított szálloda biztosította a kényelmünket.
És másnap elkezdődött… mármint a sűrű program. Mielőtt elindultunk volna túránkra, hétfő reggel lévén, tóraolvasással bővített reggeli imádkozással kezdtük a napot.
Velence volt az első napi úti cél, ahová rövid buszozás és vaporettózás után érkeztünk meg.
2.nap
Velence a gondolák és a középkori zsinagógák városa
Sokan jártak már a csoport tagjai közül Velencében, voltak olyanok, akik többször is, de a zsidóság történelmi emlékeivel foglalkozó szakmai látnivalókat részben csak azok ismerték, akik már tagjai voltak az OR-ZSE, már említett csoportjának.
Egy kis történelem:
A zsidóság élete nagyon változatosan alakult Velencében. A város már a 11. században a Földközi kereskedelem egyik fellegvára volt. Ez konfliktusokat okozott a velencei-magyar kapcsolatokban is: gyakran háborúztunk Velencével Dalmácia birtoklásáért. Ugyanakkor Velence, mint a középkori textilkereskedelem egyik fellegvára természetesen piacai között tarthatta számon Magyarországot, s ezen belül a magyar zsidókat.
A velencei ghetto
A gettó három fázisban keletkezett: a Ghetto Vecchio, azaz Régi Gettó 1541- ben, a Ghetto Nuovo, azaz Új Gettó 1516-ban a Ghetto Nuovissimo, azaz Legújabb Gettó 1633-ban jött létre. Minden további ‘gettó’ elnevezés a velenceiből származik.
Sajátos, magába fordult és zárkózott világ ez, amelyet lakói – először a német, majd a spanyol, itáliai stb. izraeliták 1516-ban kellett, hogy
elfoglaljanak. Velence kényszerlakóhelyül jelölte ki számukra a helyet, a Köztársaság ugyanis gazdasági okokból nem kívánta elereszteni illetve elűzni a kereskedőket, ugyanakkor nem akarták, hogy keveredjenek más lakosokkal.
1428-ban a velencei dózse megtiltotta, hogy a velencei hajók zsidó utasokat szállítsanak a Földközi tengeren. Ugyanakkor fontos momentum, hogy a könyvnyomtatás korai időszakában számos héber nyelvű nyomtatvány látott itt napvilágot.
1797-ben Napoleon-nak megadja magát a város, ami elhozza a velencei zsidóknak a hátrányos megkülönböztetés végét: a vastag és nehéz fából ácsolt, vaspántokkal erősített kapuk lebontását, amelyek századokon át záródtak be esténként és választották el a város zsidó népességét a város többi lakójától.
De három hónappal a szabadulás eljövetelét követően a Campo Formio-i békekötés után, Napoleon átadja Velencét az osztrákoknak, akik hamarosan visszaállították a legtöbb korlátozó intézkedést, s a terület visszakapta a Ghettó elnevezést.
A végleges „felszabadulás” csak 1866-ban érkezett el, miután egy 1848-ban elbukott polgári mozgalmat követően elérkezett a végleges siker: a zsidók frissen szerzett gazdasági és társadalmi reputációjának eredményeképpen elérték a teljes jogú polgár státuszát, s gazdasági lehetőségük függvényében.
A rövid történelmi kitekintés után térjünk vissza a jelenhez.
A velencei zsidó közösség főrabbija, – aki három éve lakik Velencében- alapozta meg ismereteinket: ő fogadott bennünket a középkori ghettóban található helyi közösségi házban. Érdekes volt hallani, hogy ő első diplomáját nem rabbiként szerezte, hanem matematikából, amelyet Rómában tanított is az egyetemen. Később persze „pótolta ezt a hiányosságot” , letette a rabbi vizsgát és kinevezte magát főrabbinak. A főrabbi többször járt már Magyarországon, legutóbb két éve, amikor rabbi konferenciát tartottak Budapesten ( erre emlékezhetünk, amikor például sok fekete ruhás, nagy szakállú férfi lepte el a dunaparti cipők környékét is, s erről a sajtó is tudósított).
Egyébként három rabbi és bét din is működik Velencében, ahol – az 50.000 össz lelket számláló lakosságon belül 400 főre tehető a helyben lakó zsidó hívek száma (ötvenen máshol települtek le a velencei zsidók közül). A soában 240 velencei zsidó vesztette életét.
A közösségben hetente egyszer Talmud Tóra oktatás folyik, óvodát tartanak fenn, a zsinagógában minden nap imádkoznak, de minján csak hétfőn, csütörtökön, shabatkor és vasárnap van. S a minján fele turistákból áll. A felnőtteknek is tartanak oktatást heti két alkalommal. Öregek otthonában
helyezik el az időseket, akikről gondoskodni kell, de azokat is segítik,akik saját otthonukban laknak.
Évente 2-3 zsidó esküvőt tartanak Velencében.
Vannak a városban kóser éttermek, kávéházak, pékség, de maceszt nem gyártanak helyben. Az itt lakó zsidók eredete a portugál-spanyol kiűzetéshez (1492) kötődik, bár laktak itt a kezdetekben német zsidók is. A mai hitközség feltett szándéka, hogy összefogják a világban élő szefard zsidókat.
Velence gettójában alkalmunk volt megtekinteni a háromból két un. askenázi zsinagógát és a működő kettőből egy szefard zsidó templomot.
A Lucato- zsinagógában naponta imádkoznak folyik, a többiben csak alkalmanként (Ros Hasanakor, Yom Kippurkor stb.) gyűlnek össze a hívek. Érdekesség, hogy a kajhénjuk, aki szombatonként megáldja az imádkozókat, magyar gyökerű.
Az egyik ashkenáz zsinagóga a14. században épült. A közepén nyitható tető volt, amelyet a 17. században megszüntettek és ma csillár van a helyén. A mai, barokk stílusú formájában a zsinagóga 1866 óta látogatható a városon kívüliek számára. A padozat márványporból készült, mivel a zsidók – afeltűnés elkerülésére – nem akartak valódi márványt használni.
A másik ashkenáz, un. francia zsinagóga ugyancsak barokk stílusban épült. Azért nevezik franciának, mivel az ide települt dél-francia zsidók számára épült 1531- ben. Nagyon szép a rokokó stílusú bima. Ezt a templomot elsősorban rendezvények, pl. esküvők céljára használják. Érdekessége, hogy mivel vízparton található az ablakából közvetlenül gyakorolhatják a rohs hashanai taslich szertartását.
A szefard zsinagógák közül az egyiket, a kisebbet télen használják (ezt volt alkalmunk megtekinteni), míg a másikat nyáron. A kisebbik zsinagóga falán található Giuseppe Jona emléktáblája, amely annak az embernek állít örök
emléket, aki a II. világháborúban a náci megszállás idején megsemmisítette a zsidók listáját, s utána öngyilkosságot követett el. Ugyancsak a zsinagóga falán, a bejárat mellett található három adomány persely: az egyik a szegények, a másik a szentföldön élők, a harmadik a nyugdíjba vonuló kereskedők részére történő gyűjtés számára. Ez utóbbi tehát az egyik első szociális segítségnyújtás
célját szolgálta. A zsinagógában, körben három padsor található: az első kettő név szerinti ülőhelyet biztosított, a harmadikban bárki helyet foglalhatott.
A zsinagógák megtekintésén kívül felkerestük a helyi zsidó múzeumot, ahol a zsidó élet kegy- és használati tárgyait láthattuk
És akkor a kóser konyha…
A zsidó építészet remekeit követően zsidó kulináris élvezet következett: egy húsos ételeket ajánló kóser étteremben sokan a csoport tagjai között élveztük a zsidó konyha remekeit. Ki lazaccal dúsított tésztát, ki halat, ki csirkét fogyasztott.
A szállodába történt hazatérést követően, egy kellemes nyáresti időjárás lehetővé tette, hogy a csoport tagjai a Lidó tengerpartján korzózzanak.
A 3.nap
Masera
Kényelmünk szempontjából annyi lazítást engedhettünk meg magunknak, hogy az imádkozás és az azt követő reggeli fél órával később kezdődött, mint az első és harmadik napon.
Ugyanis egy másfél órás buszozás után „ csak”10 órakor várták a csoportunkat a Padova külvárosában található Maserában, amelynek temetőjében nyugszik Giorgio Perlasca, a magyarországi zsidómentő diplomata. A megemlékezést a
Perlasca Alapítvány szervezte. A város polgármesterén és Perlasca fián és menyén kívül a sírnál megjelent az Alapítvány iskolájának számos diákja. Túl azon, hogy nagyon megtisztelő volt számunkra, hogy mi, akiknek felmenői közül többen élték túl a soá borzalmait, személyesen, főhajtással tiszteleghettünk a több tízezer főt menlevelei útján megmentő Perlasca előtt, a legmeghatóbb az volt, hogy a legújabb generáció tagjai is tanulnak Giorgio Perlasca tevékenységéről, hogy az soha nem vesszen el a feledés homályában.
Mindkét fél, mind az olasz mind a magyar delegáció képviselői beszédeket mondtak a megemlékezésen.
A város polgármestere köszöntötte a magyar delegációt, majd Luciana Perlasca, Giorgio Perlasca menye fejezte ki örömét afelett, hogy úti programunkba beiktattuk apósa sírjának felkeresését, így 26 éve elhunyt Giorgio Perlasca humánus cselekedete nem megy feledésbe. Ez volt a célja annak, hogy férjével együtt létrehozták alapítványukat. Fontos számukra, hogy a fiatalokkal együtt dolgozzanak e cél megvalósításáért annak érdekében, hogy ami 1944-ben történt, soha többé ne ismétlődhessen meg. Fontos szimbólum, hogy sok településen utcák, terek viselik Giorgio Perlasca nevét.
Ezt követően a Perlasca alapítvány iskolájának jelenlévő diákjainak nevében az alábbi köszöntő hangzott el:
„Szeretnénk köszönteni a Magyar Héber Egyetem képviselőit, és egyúttal üdvözölni a G. Perlasca Alapítvány illetve az Önkormányzat képviselőit.
Megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk veletek, mint az általános iskolánk gyermektanácsának a képviselői.
Büszkék vagyunk arra, hogy iskolánk a G. Perlasca nevét viseli, aki önfeláldozó és hősi tetteivel sok életet mentett meg.
Mi, az iskola tanítványai követjük G. Perlasca tanításait, melyeket számunkra, fiatalokra hagyott, és életben akarjuk tartani üzenetét, azzal, hogy tiszteletben tartjuk az életet és az emberi méltóságot, tudatosan szembeszállva a Rosszal.
Válaszában Schőner professzor megemlékezését azzal kezdte, hogy személyesen ismerte a zsidómentő Giorgio Perlascát: a magyar parlamentben találkozott vele a kilencvenes években. Akkor ígéretet tett neki, hogy nevének és tevékenységének fennmaradásáért mindent meg fog tenni. Ahogyan ez a megemlékezés is ezt a célt szolgálja. Nyolc éve már járt Perlasca sírjánál az OR ZSE küldöttségével. Egyedülálló megoldás, hogy a katolikus temetőben nyugvó zsidómentő sírján ivritül, héber betűkkel írták fel: „világ jámbora”. Megemlítette, hogy Izraelben, a Jad Vasem parkjában fát ültettek Giorgio Perlasca zsidómentő tevékenységének emlékére. A főrabbi elmondta, hogy zsidó szokás szerint nem virágot (az nálunk az esküvői szertartás kísérője), hanem egy követ hoztunk Perlasca sírjára. Befejezésül felhívta a figyelmet arra, hogy közösen mindent el kell követnünk azért, hogy a következő generációk soha többé ne éljék át azt a borzalmat, ami a XX. század negyvenes éveiben történt.
Az Izraelből származó, kb. másfél kilós, magyar nemzeti színű szalaggal átkötött követ a közösség elnöke, Müncz László helyezte el Perlasca sírján.
A padovai egyetem
A mesarai megemlékezést követően, egy rövid, „technikai” pihenő után a padovai egyetem bejáratánál várt bennünket a magyar nyelv- és irodalom tanszék vezetője, a természetesen magyarul jól beszélő Cinzia Franchi. Neki köszönhetjük, hogy szakszerű, angol nyelvű idegenvezetőt kaptunk a világ egyik legrégebbi, 1222-ben alapított egyetemének megismeréséhez.
Az alapító egy, a korábban a bolognai egyetemen működő fiatal professzor volt, akit az motivált az egyetem létrehozásában, hogy Bolognában nem érezte az oktatás szabadságának lehetőségét. (gyakran visszaköszön Magyarországon ez a kép manapság. a szerk.) Padovában az egyetem épületei több helyszínen találhatóak. Mi a jogi kar épületét, a központi épületet kerestük fel. azt, ahol egyébként az egyetemi szenátus is ülésezik, a díszünnepségek zajlanak. Hagyomány, hogy sok, az oktatással kapcsolatos kérdésben a diákok döntöttek illetve döntenek, egyszerűen annak apropóján, hogy ők fizetnek az oktatásért.
1399-ben történt, hogy az intézményben szétválasztották a jogtudomány és az egyéb. un. szabad tudományok ( filozófia, matematika, stb.) oktatását. A rektorok választanak egy címert (szimbólumot) maguknak, ahogyan a diákoknak is meg van a maguk címere. Ezekből láthattunk többet a díszterem falán.
Az ismert tudósok közül ennek az egyetemnek a falát koptatta Galilei, Kopernikusz, s az un. negyvenek termében láthattunk híres magyar diákok festett képét: mint például Janus Pannoniusét, Báthory Istvánét, humanista orvos, Zsámboki Jánosét.
Az Aula Magna falait néhány 13. századbeli freskó díszíti.
Láthattuk a makettját annak a többszintes, ablak nélküli teremnek (hogy hűvösen tartsák a holttestet), amelyben a boncolásokat végezték. A felső szinteken 250-300 diák figyelte, ahogyan a professzorok a legalsó szinten végezték a boncolásokat. A Velencei Köztársaságban halálra ítéltek holttestei
biztosították a vizsgálati anyagot”. Egy-egy boncolás akár 2-3 hétig is eltartott. S furcsának tűnhet manapság, amint a boncolás közben zenészek játszottak, hogy megnyugtassák a nézőket. Hm..
A boncolások során sok orvosi felfedezés történt a padovai egyetemen, köztük példaként a petevezeték illetve a fülkürt nevét említette az idegenvezető.
Érdekességképpen a helyi vezetőnk megemlítette, hogy 1678-ban filozófiából diplomázott a világon az első nő, akit nem engedtek teológiai tanulmányokat folytatni, mondván, hogy ez utóbbi csak férfiaknak való tudomány.
Végül a padovai egyetem egy másik campusa előtt közös fénykép készült Luciana Perlascáról és a csoportunk tagjainak egy részéről Giorgio Perlasca emléktáblája előtt.
A visszautazást megelőzően 1,5-2 óra szabadidőnk maradt, mialatt a padovai belvárossal ismerkedtünk és néhány kávézóban szétszóródott tagjaink élvezték a kulináris élvezeteket.
Hazafelé úgy tűnt, mintha gyorsabban haladnánk az odautazáshoz képest. A zsúfolt, élményekkel teli nap után mindenki alig várta, hogy lezuhanyozza a hosszú út porát.
4. nap
Ismét a koránkelésé volt a reggeli főszerep. Már 6 óra 45-kor kezdődött a reggeli ima, utána gyors reggeli, majd egy két és fél órás utazást követő izgalmas trieszti program következett, majd egy újabb, 8 órás hosszú út várt ránk zarándokutunk utolsó napján.
Mi történt Triesztben?
Nagy örömünkre csatlakozott hozzánk a trieszti magyar tiszteletbeli konzul, Illy asszony (aki egy erdélyi magyar-zsidó család leszármazottja, az Illy kávé manufaktúra tulajdonosnője) munkatársa, Gabriella, aki sok-sok éve él Triesztben, így az autóbuszból megmutatta a kikötőváros belső részeit. az ember – aki kénytelen az első benyomásaira hagyatkozni – úgy érzi, mintha a Habsburg időszakban épült városban járna, na persze Bécshez vagy
Budapesthez hasonlítva minden kicsiben található. Mégiscsak egy 200 ezres városról van szó. Sok mindenért kárpótol a hosszú tengerpart, amelyet volt alkalmunk részlegesen megcsodálni, amint az autópályáról a belvárosba hajtottunk.
„Szakmai” programunkat a Carlo & Vera Wagnerről elnevezett zsidó múzeumban kezdtük, amelynek otthont adó épülete korábban a Jewish Agency (Zsidó Ügynökség) céljait szolgálta. Ez segített a Palesztínába kivándorló, Triesztből elhajózó utasoknak). A vezetőnk egy rabbi, a múzeum igazgatója volt.
A múzeumban őrzik azokat vallási élethez kapcsolódó, többségében nyilvános vagy családi eseményekhez kapcsolódó szertartási tárgyakat, amelyek egy jelentős része a 18. században, ezüstből készült, több közülük Velencében. A legrégebbi egy 16. századból származó, gótikus figurákkal díszített mellvéd.
De régi könyvek és más dokumentumok is találhatók a gyűjteményben. Az egyik vitrinben pedig olyan személyes tárgyak találhatók, amelyeket a holokauszt során, a koncentrációs táborokba elhurcolt zsidóktól vettek el. Ezeket a szövetséges erők találták meg a náciknál, Rómába küldték őket, s mielőtt végleges helyére kerültek, hosszú ideig feledésbe merült ez a szállítmány.
Értékes része a kiállításnak egy Mária Terézia által kiadott deklaráció.
Melyik a nagyobb??
A múzeumból az utunk gyalogosan vezetett a Nagyzsinagógába, amelyről a helyiek azt tartják, hogy Európa legnagyobb ilyen jellegű intézménye.
Először azonban „kis testvérében” foglaltunk helyet. Úgy érezhettük magunkat, mintha a Hegedüsben lennénk, a Zsinagógánk előterében található imatermünkben. Persze stílusában az más. Nagyon szép padsorokkal berendezve, fából készült, szép, esztergált paravánnal elválasztva. Ott hangzottak el a két közösség vezetői részéről az üdvözlő beszédek.
A hitközségi elnök és az ashkenáz rabbi beszédéből kitűnt, hogy a trieszti zsidóságra az 1800-as évekig tekinthetünk vissza, amikor Korfuról érkeztek szefard zsidók. A II. világháború előtt kb. 6000 főt számlált a zsidó közösség, akik azonban jelentős részben viszont ashkenáz irányzatúak voltak. Többségük elmenekült a fasiszták elől, s kb. ezren maradtak a városban. A ma magukat a zsidónak valló lakosok száma ötszázra tehető.
Hétköznaponként szfaradi, shabatokon és más ünnepeken pedig ashkenáz, illetve az ahhoz nagyon közel álló italián rítus szerint folyik a szertartás.
A triszti közösség világi ( ashkenáz) vezetője kifejtette, hogy reményei szerint ez a találkozó a két közösség képviselői között egy hosszú távú kapcsolat kezdete. Néhány éve Budapesten járt, s nagyon tetszett neki az a sokszínűség, amelyik a
budapesti zsidóságot jellemzi. A helyi vallási közösség fontosnak tartja, hogy építse a jövőt, ezért iskolát tart fenn.
Az elnök – talán kicsit viccesen- azzal zárta beszédét, hogy szerinte – az általános közvélekedéssel szemben – a Dohány utcai zsinagóga nagyobb és szebb a triesztinél.
A szfaradi irányzatot követő rabbi ismertette a Nagyzsinagóga történetét, amely 1912-ben épült, szinte napra azonosan a Csáky utcai zsinagógával. Tervezésére nemzetközi pályázatot írtak ki, amelynek43, köztük egy magyar részvevője (egy bizonyos Matasek úr) is volt. A Nagyzsinagóga felépítését megelőzően 5 kisebb méretű zsidó templom létezett Triesztben. Az akkori zsidó lakosság olyan jól érezte magát városában, hogy bankokat, biztosító társaságot (ilyen a ma is működő Generali biztosító), utazási irodákat hozott létre.
Ezt a zsinagógát főleg szombatokon és ünnepeken használják. S bár található benne orgona, azt régóta nem használják, elsősorban vallási okokból. Ugyanakkor tartanak a zsinagógában kulturális eseményeket, koncerteket.
Közösségünk jelen lévő képviselői – bemutatkozásunk kezdetén, elénekelték az Osze shalom-ot.Ezt követően Schőner főrabbi elmondta, hogy mostani látogatásunk szigorúan privát jellegűnek tekintendő. Majd beszélt a közösségünk imádkozási szokásairól, oktatási formáinkról. S végezetül meghívta
a trieszti közösség tagjait, hogy látogassanak el hozzánk egy később egyeztetendő időpontban.
A rendkívül érdekes benyomásokat és tapasztalatokat eredményező látogatást egy szívélyes vendéglátás, kóser étkezés követte.
Ezt követően a hazafelé vezető úton, még egy, az olasz zsidóságot tragikusan érintő emlékhelyet kerestünk fel, az un. rizshántolót. Ez egy, a múlt század negyvenes évekig működő gyárépület volt, amelyben Itália egyetlen koncentrációs tábora működött a zsidótörvények 1938. szeptember 8-i kihirdetését követően. A helyi idegenvezető elmondása szerint Mussolini itt akarta tesztelni a deportálások és a vegyes házasságok idején hogyan viselkednek a zsidók az újonnan hozott törtvényeket illetően.
Állítólag nemcsak zsidókat, hanem partizánokat és politikai foglyokat is őriztek itt 1943-44-ben.
A történészek azon vitatkoznak, hogy vajon 800-2000 vagy 5000 embert tartottak itt fogva, akik jelentős részét el is pusztították. Arról is megoszlanak a vélemények, hogy folyt-e itt elgázosítás, vagy „csak” vasgolyóval a nyakcsigolyát megütve ölték meg az embereket.
Nyilvánvalóan nem a múzeumként is működő rizshántoló volt a legfelemelőbb, de talán a legmegrázóbb élménye a budapesti csoportunknak.
E látogatást követő hazautazásunk rendben zajlott, s bár csak egy nem tervezett és biztosítással sem fedezett ötödik napon érkeztünk haza: ugyanis volt már talán hajnali fél egy is mire begördült az autóbusz a Csáky elé.
A hogy milyen volt a részvevők összbenyomása, arra álljon itt egy részlet egyik útitársunk gyors értékeléséből…..
„ A teljesség igénye nélkül, néhány emlék. Felemelő érzés volt Jesoloban reggel, a szálloda minden oldalról üvegezett termében imádkozni, természetesen hétfőn tóra olvasással egybekötve. A néhány koránkelő jesoloi lakos az utcáról csodálkozva figyelte a tfilinbe, thaleszbe imádkozó embereket feltehetően ilyet
eddig sosem láthattak.
Végignézni a velencei ghetto szefárd zsinagógáit. Az esemény értékét növelte, ahogy Schöner főrabbi úr a kiegészítette a helyi idegenvezető egyébként értékes ismertetését.
Soha el nem felejthető érzés volt Giorgio Perlasca sírjánál kegyeletünket leróni, a család és a város polgármestere jelenlétében. Látni a család különleges meghatódottságát, ahogy csoportunk a Jeruzsálemből származó követ, két dalt énekelve, a síron elhelyezte.„
Az utazást követőn véleménykérő felmérés alapján – szerénytelenség nélkül –azt hisszük, hogy útitársaink többsége hasonlóképpen vélekedett.
Köszönjük, hogy velünk utaztak.