Olaszország – 2016

Velence, Padova

Utazzunk együtt 

Egyszer volt, hol nem volt, … 

2016.november 15-át írunk, s hazafelé tartunk Erdélyből, ahol közösségünk  utazói egy zarándokutat tettek. Vallási vezetőnk – ahogyan általában – előre  gondolkodik: hogyan vélekedünk arról, hogy a következő vallási célú utazásunk  célja Olaszország lenne, ahol Ő, mármint dr. Schőner már járt az Országos  Rabbiképző Zsidó egyetem diákjaival és tanáraival 7 évvel ezelőtt? 

Így született meg az ötlet, amelyet a körzet előljárósága hamarosan magáévá is  tett. Feltérképeztük a „múltat”, amelyben nagy segítségünkre volt Friedmann  Sándor, aki az OR-ZSE kirándulásának szíve és lelke volt annak idején. Így  kialakultak az utazás „megállói”: Velence, Padova és Trieszt, amelyek mind az  Észak-olaszországi zsidó történelem sarokkövei. 

És..2017. május 21-én vasárnap, hajnali fél hétkor, a reggeli minjánt követően  elindultunk. Az érdeklődés nagy volt: több mint negyvenen keltünk útra, s  voltak, akik helyhiány, mások betegség miatt nem tarthattak velünk. De  nemcsak az érdeklődés, hanem az úttal kapcsolatos várakozás is nagy volt.Ez  érezhető volt a társaság hangulatán.  

Singer Bori és sok segítője valóban hajnalban kezdte a napot: már hajnali öt órakor szendvicseket készítettek, sőt Pichlerék négykor keltek, hogy a friss  zsemlékről időben gondoskodhassanak ( köszönjük minden közreműködőnek).  

Miután Budapest határában elhangzott az úti ima, bíztunk benne, hogy  szerencsés lesz a megérkezés. Ugyanis az első napra csak az utazást terveztük, a  közel 600 km-es utat, amelyet – minthogy mégis csak egy senior csoportról van  szó-, néhány kötelező megállás szakított meg.  

Szállásunk Lido di Jesolóban volt, az üdülőhely központjában, ahol egy frissen  felújított szálloda biztosította a kényelmünket. 

És másnap elkezdődött… mármint a sűrű program. Mielőtt elindultunk volna  túránkra, hétfő reggel lévén, tóraolvasással bővített reggeli imádkozással  kezdtük a napot. 

Velence volt az első napi úti cél, ahová rövid buszozás és vaporettózás után  érkeztünk meg. 

2.nap 

Velence a gondolák és a középkori zsinagógák városa 

Sokan jártak már a csoport tagjai közül Velencében, voltak olyanok, akik  többször is, de a zsidóság történelmi emlékeivel foglalkozó szakmai látnivalókat  részben csak azok ismerték, akik már tagjai voltak az OR-ZSE, már említett  csoportjának. 

Egy kis történelem: 

A zsidóság élete nagyon változatosan alakult Velencében. A város már a 11.  században a Földközi kereskedelem egyik fellegvára volt. Ez konfliktusokat  okozott a velencei-magyar kapcsolatokban is: gyakran háborúztunk Velencével  Dalmácia birtoklásáért. Ugyanakkor Velence, mint a középkori  textilkereskedelem egyik fellegvára természetesen piacai között tarthatta  számon Magyarországot, s ezen belül a magyar zsidókat. 

A velencei ghetto  

A gettó három fázisban keletkezett: a Ghetto Vecchio, azaz Régi Gettó 1541- ben, a Ghetto Nuovo, azaz Új Gettó 1516-ban a Ghetto Nuovissimo, azaz  Legújabb Gettó 1633-ban jött létre. Minden további ‘gettó’ elnevezés a  velenceiből származik. 

Sajátos, magába fordult és zárkózott világ ez, amelyet lakói – először a német,  majd a spanyol, itáliai stb. izraeliták 1516-ban kellett, hogy  

elfoglaljanak. Velence kényszerlakóhelyül jelölte ki számukra a helyet, a  Köztársaság ugyanis gazdasági okokból nem kívánta elereszteni illetve elűzni a  kereskedőket, ugyanakkor nem akarták, hogy keveredjenek más lakosokkal. 

1428-ban a velencei dózse megtiltotta, hogy a velencei hajók zsidó utasokat  szállítsanak a Földközi tengeren. Ugyanakkor fontos momentum, hogy a  könyvnyomtatás korai időszakában számos héber nyelvű nyomtatvány látott itt  napvilágot.

1797-ben Napoleon-nak megadja magát a város, ami elhozza a velencei  zsidóknak a hátrányos megkülönböztetés végét: a vastag és nehéz fából ácsolt,  vaspántokkal erősített kapuk lebontását, amelyek századokon át záródtak be  esténként és választották el a város zsidó népességét a város többi lakójától.  

De három hónappal a szabadulás eljövetelét követően a Campo Formio-i  békekötés után, Napoleon átadja Velencét az osztrákoknak, akik hamarosan  visszaállították a legtöbb korlátozó intézkedést, s a terület visszakapta a Ghettó  elnevezést. 

A végleges „felszabadulás” csak 1866-ban érkezett el, miután egy 1848-ban  elbukott polgári mozgalmat követően elérkezett a végleges siker: a zsidók  frissen szerzett gazdasági és társadalmi reputációjának eredményeképpen  elérték a teljes jogú polgár státuszát, s gazdasági lehetőségük függvényében.  

A rövid történelmi kitekintés után térjünk vissza a jelenhez

A velencei zsidó közösség főrabbija, – aki három éve lakik Velencében- alapozta  meg ismereteinket: ő fogadott bennünket a középkori ghettóban található helyi  közösségi házban. Érdekes volt hallani, hogy ő első diplomáját nem rabbiként  szerezte, hanem matematikából, amelyet Rómában tanított is az egyetemen.  Később persze „pótolta ezt a hiányosságot” , letette a rabbi vizsgát és kinevezte  magát főrabbinak. A főrabbi többször járt már Magyarországon, legutóbb két  éve, amikor rabbi konferenciát tartottak Budapesten ( erre emlékezhetünk,  amikor például sok fekete ruhás, nagy szakállú férfi lepte el a dunaparti cipők  környékét is, s erről a sajtó is tudósított).  

Egyébként három rabbi és bét din is működik Velencében, ahol – az 50.000  össz lelket számláló lakosságon belül 400 főre tehető a helyben lakó zsidó hívek száma (ötvenen máshol települtek le a velencei zsidók közül). A soában 240  velencei zsidó vesztette életét.  

A közösségben hetente egyszer Talmud Tóra oktatás folyik, óvodát tartanak  fenn, a zsinagógában minden nap imádkoznak, de minján csak hétfőn,  csütörtökön, shabatkor és vasárnap van. S a minján fele turistákból áll. A  felnőtteknek is tartanak oktatást heti két alkalommal. Öregek otthonában 

helyezik el az időseket, akikről gondoskodni kell, de azokat is segítik,akik saját  otthonukban laknak.  

Évente 2-3 zsidó esküvőt tartanak Velencében. 

Vannak a városban kóser éttermek, kávéházak, pékség, de maceszt nem  gyártanak helyben. Az itt lakó zsidók eredete a portugál-spanyol kiűzetéshez (1492) kötődik, bár laktak itt a kezdetekben német zsidók is. A mai hitközség  feltett szándéka, hogy összefogják a világban élő szefard zsidókat. 

Velence gettójában alkalmunk volt megtekinteni a háromból két un. askenázi  zsinagógát és a működő kettőből egy szefard zsidó templomot.  

A Lucato- zsinagógában naponta imádkoznak folyik, a többiben csak  alkalmanként (Ros Hasanakor, Yom Kippurkor stb.) gyűlnek össze a hívek.  Érdekesség, hogy a kajhénjuk, aki szombatonként megáldja az imádkozókat, magyar gyökerű.  

Az egyik ashkenáz zsinagóga a14. században épült. A közepén nyitható tető  volt, amelyet a 17. században megszüntettek és ma csillár van a helyén. A mai,  barokk stílusú formájában a zsinagóga 1866 óta látogatható a városon kívüliek  számára. A padozat márványporból készült, mivel a zsidók – afeltűnés  elkerülésére – nem akartak valódi márványt használni. 

A másik ashkenáz, un. francia zsinagóga ugyancsak barokk stílusban épült. Azért  nevezik franciának, mivel az ide települt dél-francia zsidók számára épült 1531- ben. Nagyon szép a rokokó stílusú bima. Ezt a templomot elsősorban  rendezvények, pl. esküvők céljára használják. Érdekessége, hogy mivel  vízparton található az ablakából közvetlenül gyakorolhatják a rohs hashanai  taslich szertartását. 

A szefard zsinagógák közül az egyiket, a kisebbet télen használják (ezt volt  alkalmunk megtekinteni), míg a másikat nyáron. A kisebbik zsinagóga falán  található Giuseppe Jona emléktáblája, amely annak az embernek állít örök  

emléket, aki a II. világháborúban a náci megszállás idején megsemmisítette a  zsidók listáját, s utána öngyilkosságot követett el. Ugyancsak a zsinagóga falán,  a bejárat mellett található három adomány persely: az egyik a szegények, a  másik a szentföldön élők, a harmadik a nyugdíjba vonuló kereskedők részére  történő gyűjtés számára. Ez utóbbi tehát az egyik első szociális segítségnyújtás 

célját szolgálta. A zsinagógában, körben három padsor található: az első kettő  név szerinti ülőhelyet biztosított, a harmadikban bárki helyet foglalhatott. 

A zsinagógák megtekintésén kívül felkerestük a helyi zsidó múzeumot, ahol a  zsidó élet kegy- és használati tárgyait láthattuk 

És akkor a kóser konyha… 

A zsidó építészet remekeit követően zsidó kulináris élvezet következett: egy húsos ételeket ajánló kóser étteremben sokan a csoport tagjai között élveztük a  zsidó konyha remekeit. Ki lazaccal dúsított tésztát, ki halat, ki csirkét fogyasztott. 

A szállodába történt hazatérést követően, egy kellemes nyáresti időjárás lehetővé tette, hogy a csoport tagjai a Lidó tengerpartján korzózzanak.  

A 3.nap 

Masera 

Kényelmünk szempontjából annyi lazítást engedhettünk meg magunknak, hogy  az imádkozás és az azt követő reggeli fél órával később kezdődött, mint az első  és harmadik napon. 

Ugyanis egy másfél órás buszozás után „ csak”10 órakor várták a csoportunkat a Padova külvárosában található Maserában, amelynek temetőjében nyugszik  Giorgio Perlasca, a magyarországi zsidómentő diplomata. A megemlékezést a  

Perlasca Alapítvány szervezte. A város polgármesterén és Perlasca fián és  menyén kívül a sírnál megjelent az Alapítvány iskolájának számos diákja. Túl  azon, hogy nagyon megtisztelő volt számunkra, hogy mi, akiknek felmenői közül  többen élték túl a soá borzalmait, személyesen, főhajtással tiszteleghettünk a  több tízezer főt menlevelei útján megmentő Perlasca előtt, a legmeghatóbb az  volt, hogy a legújabb generáció tagjai is tanulnak Giorgio Perlasca  tevékenységéről, hogy az soha nem vesszen el a feledés homályában.  

Mindkét fél, mind az olasz mind a magyar delegáció képviselői beszédeket  mondtak a megemlékezésen.

A város polgármestere köszöntötte a magyar delegációt, majd Luciana Perlasca,  Giorgio Perlasca menye fejezte ki örömét afelett, hogy úti programunkba  beiktattuk apósa sírjának felkeresését, így 26 éve elhunyt Giorgio Perlasca  humánus cselekedete nem megy feledésbe. Ez volt a célja annak, hogy férjével  együtt létrehozták alapítványukat. Fontos számukra, hogy a fiatalokkal együtt  dolgozzanak e cél megvalósításáért annak érdekében, hogy ami 1944-ben  történt, soha többé ne ismétlődhessen meg. Fontos szimbólum, hogy sok  településen utcák, terek viselik Giorgio Perlasca nevét. 

Ezt követően a Perlasca alapítvány iskolájának jelenlévő diákjainak nevében az  alábbi köszöntő hangzott el: 

„Szeretnénk köszönteni a Magyar Héber Egyetem képviselőit, és egyúttal  üdvözölni a G. Perlasca Alapítvány illetve az Önkormányzat képviselőit. 

Megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk veletek, mint az általános iskolánk  gyermektanácsának a képviselői. 

Büszkék vagyunk arra, hogy iskolánk a G. Perlasca nevét viseli, aki önfeláldozó  és hősi tetteivel sok életet mentett meg. 

Mi, az iskola tanítványai követjük G. Perlasca tanításait, melyeket számunkra,  fiatalokra hagyott, és életben akarjuk tartani üzenetét, azzal, hogy tiszteletben  tartjuk az életet és az emberi méltóságot, tudatosan szembeszállva a Rosszal. 

Válaszában Schőner professzor megemlékezését azzal kezdte, hogy  személyesen ismerte a zsidómentő Giorgio Perlascát: a magyar parlamentben  találkozott vele a kilencvenes években. Akkor ígéretet tett neki, hogy nevének  és tevékenységének fennmaradásáért mindent meg fog tenni. Ahogyan ez a  megemlékezés is ezt a célt szolgálja. Nyolc éve már járt Perlasca sírjánál az OR ZSE küldöttségével. Egyedülálló megoldás, hogy a katolikus temetőben nyugvó  zsidómentő sírján ivritül, héber betűkkel írták fel: „világ jámbora”.  Megemlítette, hogy Izraelben, a Jad Vasem parkjában fát ültettek Giorgio  Perlasca zsidómentő tevékenységének emlékére. A főrabbi elmondta, hogy  zsidó szokás szerint nem virágot (az nálunk az esküvői szertartás kísérője),  hanem egy követ hoztunk Perlasca sírjára. Befejezésül felhívta a figyelmet arra,  hogy közösen mindent el kell követnünk azért, hogy a következő generációk  soha többé ne éljék át azt a borzalmat, ami a XX. század negyvenes éveiben történt. 

Az Izraelből származó, kb. másfél kilós, magyar nemzeti színű szalaggal átkötött követ a közösség elnöke, Müncz László helyezte el Perlasca sírján. 

A padovai egyetem 

A mesarai megemlékezést követően, egy rövid, „technikai” pihenő után a  padovai egyetem bejáratánál várt bennünket a magyar nyelv- és irodalom  tanszék vezetője, a természetesen magyarul jól beszélő Cinzia Franchi. Neki  köszönhetjük, hogy szakszerű, angol nyelvű idegenvezetőt kaptunk a világ  egyik legrégebbi, 1222-ben alapított egyetemének megismeréséhez. 

Az alapító egy, a korábban a bolognai egyetemen működő fiatal professzor volt,  akit az motivált az egyetem létrehozásában, hogy Bolognában nem érezte az  oktatás szabadságának lehetőségét. (gyakran visszaköszön Magyarországon ez  a kép manapság. a szerk.) Padovában az egyetem épületei több helyszínen  találhatóak. Mi a jogi kar épületét, a központi épületet kerestük fel. azt, ahol  egyébként az egyetemi szenátus is ülésezik, a díszünnepségek zajlanak.  Hagyomány, hogy sok, az oktatással kapcsolatos kérdésben a diákok döntöttek  illetve döntenek, egyszerűen annak apropóján, hogy ők fizetnek az oktatásért.  

1399-ben történt, hogy az intézményben szétválasztották a jogtudomány és az  egyéb. un. szabad tudományok ( filozófia, matematika, stb.) oktatását. A  rektorok választanak egy címert (szimbólumot) maguknak, ahogyan a  diákoknak is meg van a maguk címere. Ezekből láthattunk többet a díszterem  falán. 

Az ismert tudósok közül ennek az egyetemnek a falát koptatta Galilei,  Kopernikusz, s az un. negyvenek termében láthattunk híres magyar diákok festett képét: mint például Janus Pannoniusét, Báthory Istvánét, humanista  orvos, Zsámboki Jánosét. 

Az Aula Magna falait néhány 13. századbeli freskó díszíti. 

Láthattuk a makettját annak a többszintes, ablak nélküli teremnek (hogy  hűvösen tartsák a holttestet), amelyben a boncolásokat végezték. A felső  szinteken 250-300 diák figyelte, ahogyan a professzorok a legalsó szinten  végezték a boncolásokat. A Velencei Köztársaságban halálra ítéltek holttestei 

biztosították a vizsgálati anyagot”. Egy-egy boncolás akár 2-3 hétig is eltartott. S  furcsának tűnhet manapság, amint a boncolás közben zenészek játszottak, hogy  megnyugtassák a nézőket. Hm.. 

A boncolások során sok orvosi felfedezés történt a padovai egyetemen, köztük  példaként a petevezeték illetve a fülkürt nevét említette az idegenvezető.  

Érdekességképpen a helyi vezetőnk megemlítette, hogy 1678-ban filozófiából  diplomázott a világon az első nő, akit nem engedtek teológiai tanulmányokat  folytatni, mondván, hogy ez utóbbi csak férfiaknak való tudomány.  

Végül a padovai egyetem egy másik campusa előtt közös fénykép készült  Luciana Perlascáról és a csoportunk tagjainak egy részéről Giorgio Perlasca  emléktáblája előtt. 

A visszautazást megelőzően 1,5-2 óra szabadidőnk maradt, mialatt a padovai  belvárossal ismerkedtünk és néhány kávézóban szétszóródott tagjaink élvezték  a kulináris élvezeteket. 

Hazafelé úgy tűnt, mintha gyorsabban haladnánk az odautazáshoz képest. A  zsúfolt, élményekkel teli nap után mindenki alig várta, hogy lezuhanyozza a  hosszú út porát. 

4. nap 

Ismét a koránkelésé volt a reggeli főszerep. Már 6 óra 45-kor kezdődött a  reggeli ima, utána gyors reggeli, majd egy két és fél órás utazást követő  izgalmas trieszti program következett, majd egy újabb, 8 órás hosszú út várt  ránk zarándokutunk utolsó napján.  

Mi történt Triesztben? 

Nagy örömünkre csatlakozott hozzánk a trieszti magyar tiszteletbeli konzul, Illy  asszony (aki egy erdélyi magyar-zsidó család leszármazottja, az Illy kávé  manufaktúra tulajdonosnője) munkatársa, Gabriella, aki sok-sok éve él  Triesztben, így az autóbuszból megmutatta a kikötőváros belső részeit. az  ember – aki kénytelen az első benyomásaira hagyatkozni – úgy érzi, mintha a  Habsburg időszakban épült városban járna, na persze Bécshez vagy 

Budapesthez hasonlítva minden kicsiben található. Mégiscsak egy 200 ezres  városról van szó. Sok mindenért kárpótol a hosszú tengerpart, amelyet volt  alkalmunk részlegesen megcsodálni, amint az autópályáról a belvárosba  hajtottunk. 

„Szakmai” programunkat a Carlo & Vera Wagnerről elnevezett zsidó  múzeumban kezdtük, amelynek otthont adó épülete korábban a Jewish Agency  (Zsidó Ügynökség) céljait szolgálta. Ez segített a Palesztínába kivándorló,  Triesztből elhajózó utasoknak). A vezetőnk egy rabbi, a múzeum igazgatója volt. 

A múzeumban őrzik azokat vallási élethez kapcsolódó, többségében nyilvános  vagy családi eseményekhez kapcsolódó szertartási tárgyakat, amelyek egy  jelentős része a 18. században, ezüstből készült, több közülük Velencében. A  legrégebbi egy 16. századból származó, gótikus figurákkal díszített mellvéd. 

De régi könyvek és más dokumentumok is találhatók a gyűjteményben. Az  egyik vitrinben pedig olyan személyes tárgyak találhatók, amelyeket a  holokauszt során, a koncentrációs táborokba elhurcolt zsidóktól vettek el.  Ezeket a szövetséges erők találták meg a náciknál, Rómába küldték őket, s  mielőtt végleges helyére kerültek, hosszú ideig feledésbe merült ez a  szállítmány.  

Értékes része a kiállításnak egy Mária Terézia által kiadott deklaráció. 

Melyik a nagyobb?? 

A múzeumból az utunk gyalogosan vezetett a Nagyzsinagógába, amelyről a  helyiek azt tartják, hogy Európa legnagyobb ilyen jellegű intézménye. 

Először azonban „kis testvérében” foglaltunk helyet. Úgy érezhettük magunkat,  mintha a Hegedüsben lennénk, a Zsinagógánk előterében található  imatermünkben. Persze stílusában az más. Nagyon szép padsorokkal  berendezve, fából készült, szép, esztergált paravánnal elválasztva. Ott  hangzottak el a két közösség vezetői részéről az üdvözlő beszédek.

A hitközségi elnök és az ashkenáz rabbi beszédéből kitűnt, hogy a trieszti  zsidóságra az 1800-as évekig tekinthetünk vissza, amikor Korfuról érkeztek  szefard zsidók. A II. világháború előtt kb. 6000 főt számlált a zsidó közösség,  akik azonban jelentős részben viszont ashkenáz irányzatúak voltak. Többségük  elmenekült a fasiszták elől, s kb. ezren maradtak a városban. A ma magukat a  zsidónak valló lakosok száma ötszázra tehető.  

Hétköznaponként szfaradi, shabatokon és más ünnepeken pedig ashkenáz,  illetve az ahhoz nagyon közel álló italián rítus szerint folyik a szertartás. 

A triszti közösség világi ( ashkenáz) vezetője kifejtette, hogy reményei szerint ez  a találkozó a két közösség képviselői között egy hosszú távú kapcsolat kezdete.  Néhány éve Budapesten járt, s nagyon tetszett neki az a sokszínűség, amelyik a  

budapesti zsidóságot jellemzi. A helyi vallási közösség fontosnak tartja, hogy  építse a jövőt, ezért iskolát tart fenn.  

Az elnök – talán kicsit viccesen- azzal zárta beszédét, hogy szerinte – az  általános közvélekedéssel szemben – a Dohány utcai zsinagóga nagyobb és  szebb a triesztinél.  

A szfaradi irányzatot követő rabbi ismertette a Nagyzsinagóga történetét,  amely 1912-ben épült, szinte napra azonosan a Csáky utcai zsinagógával.  Tervezésére nemzetközi pályázatot írtak ki, amelynek43, köztük egy magyar  részvevője (egy bizonyos Matasek úr) is volt. A Nagyzsinagóga felépítését  megelőzően 5 kisebb méretű zsidó templom létezett Triesztben. Az akkori zsidó  lakosság olyan jól érezte magát városában, hogy bankokat, biztosító társaságot  (ilyen a ma is működő Generali biztosító), utazási irodákat hozott létre. 

Ezt a zsinagógát főleg szombatokon és ünnepeken használják. S bár található  benne orgona, azt régóta nem használják, elsősorban vallási okokból.  Ugyanakkor tartanak a zsinagógában kulturális eseményeket, koncerteket. 

Közösségünk jelen lévő képviselői – bemutatkozásunk kezdetén, elénekelték az  Osze shalom-ot.Ezt követően Schőner főrabbi elmondta, hogy mostani  látogatásunk szigorúan privát jellegűnek tekintendő. Majd beszélt a  közösségünk imádkozási szokásairól, oktatási formáinkról. S végezetül meghívta 

a trieszti közösség tagjait, hogy látogassanak el hozzánk egy később  egyeztetendő időpontban.  

A rendkívül érdekes benyomásokat és tapasztalatokat eredményező látogatást  egy szívélyes vendéglátás, kóser étkezés követte.  

Ezt követően a hazafelé vezető úton, még egy, az olasz zsidóságot tragikusan  érintő emlékhelyet kerestünk fel, az un. rizshántolót. Ez egy, a múlt század  negyvenes évekig működő gyárépület volt, amelyben Itália egyetlen  koncentrációs tábora működött a zsidótörvények 1938. szeptember 8-i  kihirdetését követően. A helyi idegenvezető elmondása szerint Mussolini itt  akarta tesztelni a deportálások és a vegyes házasságok idején hogyan  viselkednek a zsidók az újonnan hozott törtvényeket illetően. 

Állítólag nemcsak zsidókat, hanem partizánokat és politikai foglyokat is őriztek  itt 1943-44-ben. 

A történészek azon vitatkoznak, hogy vajon 800-2000 vagy 5000 embert  tartottak itt fogva, akik jelentős részét el is pusztították. Arról is megoszlanak a  vélemények, hogy folyt-e itt elgázosítás, vagy „csak” vasgolyóval a  nyakcsigolyát megütve ölték meg az embereket. 

Nyilvánvalóan nem a múzeumként is működő rizshántoló volt a legfelemelőbb,  de talán a legmegrázóbb élménye a budapesti csoportunknak. 

E látogatást követő hazautazásunk rendben zajlott, s bár csak egy nem  tervezett és biztosítással sem fedezett ötödik napon érkeztünk haza: ugyanis  volt már talán hajnali fél egy is mire begördült az autóbusz a Csáky elé. 

A hogy milyen volt a részvevők összbenyomása, arra álljon itt egy részlet egyik  útitársunk gyors értékeléséből….. 

 „ A teljesség igénye nélkül, néhány emlék. Felemelő érzés volt Jesoloban reggel,  a szálloda minden oldalról üvegezett termében imádkozni, természetesen hétfőn  tóra olvasással egybekötve. A néhány koránkelő jesoloi lakos az utcáról  csodálkozva figyelte a tfilinbe, thaleszbe imádkozó embereket feltehetően ilyet 

eddig sosem láthattak. 

Végignézni a velencei ghetto szefárd zsinagógáit. Az esemény értékét növelte,  ahogy Schöner főrabbi úr a kiegészítette a helyi idegenvezető egyébként értékes  ismertetését. 

Soha el nem felejthető érzés volt Giorgio Perlasca sírjánál kegyeletünket leróni, a  család és a város polgármestere jelenlétében. Látni a család különleges  meghatódottságát, ahogy csoportunk a Jeruzsálemből származó követ, két dalt  énekelve, a síron elhelyezte.„ 

Az utazást követőn véleménykérő felmérés alapján – szerénytelenség nélkül –azt  hisszük, hogy útitársaink többsége hasonlóképpen vélekedett.  

Köszönjük, hogy velünk utaztak.