A 100 éves Hegedüs Gyula utcai Zsinagógáért Alapítvány alapítói (az alapítás éve:2012)
- Benedek István Gábor
- Kertész Géza Zcl.
- Keszler Gábor
- König Tamás
- Lajtai Tamásné Zcl.
- Lőwy Tamás
- Müller Tibor Zcl.
„Mondj valami jót” hangzott el minden reggel és este több, mint 10 éve ha megszólalt a telefon!!!! Tudtam, hogy csak Ő lehet, megismertem a telefon hangját. Csakis Ő a PAPA, Géza Papa! Mindenki Géza bácsija.
S ha jót nem is tudtam minden alkalommal mondani, azért elbeszélgettünk az unokákról, Dóriról és Petiről, merre járnak, milyen örömeik és bánataik vannak és legújabban a nagyon nagy boldogságáról a kis dédunokáról, Leáról, Amikor mindenkit számba vettünk a Gyerekek közül, jött a kérdés és mi van a barátommal. A barátja ez esetben Totót a kis kutyát jelentette, aki mindig jó kedvre derítette és csillapította magányát. Ezen a decemberi hétvégén is készült arra, hogy vele lesz, de a sors ilyen, sajnos közbeszól kegyetlenül, váratlanul, fájón. December 4-én éjjel jött a telefon a Papa meghalt, örökre elment.
Azóta is minden reggel és este várom a telefont és tudom, hogy mindig várni fogom, mert az érzések nem múlnak és merülnek feledésbe soha.
lánya,Kati
Apukám, Nagypapánk Géza papa, a családtagokon túl is mindenki Géza bácsija Anyukám több, mint 10 évvel ezelőtti elvesztése óta pozsonyi úti otthonában élt tovább azon igyekezve, hogy erőt adjon mindnyájunknak.
Ezt az erőt, mély szeretetet 2015.december 4-én bekövetkezett halálával Tőle, az Ő hangján már sajnos nem kapjuk többé. Örökké velünk marad szívünkben és gondolatainkban.
A napi többszöri telefonbeszélgetésekkel , hétvégi rendszeres családi ebédekkel szinte teljes életet élt. Jó tanácsokat tudott adni unokáinak is bármikor bármely témában. Sokat adott a családi összetartás ápolására .
Kívánsága volt,ha az Úr majd elszólítja Őt utána is tartson össze a család ez adja meg lelki békéjét.
A családi körben az asztalra kerülő finomságokat a kellemes együttléteket, melyre jó volt előre készülnünk mindig úgy értékelte, hogy az számára csodálatos élményt nyújtott.
Élettörténetének sok nehézségei, megpróbáltatásai és szomorúsága után Ő képes volt meglelni a szépet a mindennapokban, az apróságokban is. Apukám kisebbik unokáinak is Dávidnak és Edinának örök melegség jelenik meg szívükben: az együtt töltött szünidei üdülések , a balatoni barátokhoz vagy éppen csak az újságért nyáron kerékpározó Nagypapa, az általa készített jó illatú tojásrántottás reggelik melletti beszélgetések, séták a közeli Szent István parkban… ezen együtt töltött idők során mindig tudott olyat mondani, amitől felkacagtunk, ránk mosolygott és mindannyian tudtuk, hogy milyen sokat jelent a család apraja, nagyja neki.
A családi találkozások során a következő alkalomig feltöltődött és nekünk is ezt a jó érzést nyújtotta. Részese volt minden napunknak életünk mozzanatainak. Nagyon jó érzés volt…
Az utóbbi időkben gyakran mondta: Gyerekek minden nap egy ajándék,amit megélhettem.
Szeretett anekdotái során voltak visszatérő mondásai: „Csak a lényeget mondjam a nóta vége még nem jött el”. A nótának valóban még nincs vége, hiszen útravalóját magunkban tovább visszük.
lánya, Judit
10 éves forma kisfiú lehettem, úgy 1986 tájékán, amikor egy forró nyári napon először mentem nagyszüleimmel Nagypapám szülőfalujába, Encsre. A végtelennek tűnő hosszú úton, mintha időutazáson mentünk volna keresztül és a faluba érve, Nagypapám elmesélése alapján életre a kelt a háború előtti encsi zsidóság, Nagypapám gyerekkora. Nagypapám hosszasan sorolta, hogy hol laktak a Friedman-ék, a Spitz-ék, merre volt a szatócs és a rőfös, hol volt a zsinagóga, ahol sokszor kikapott a talmud tórán, ha nem tudta egyik vagy másik imát.
Végül leparkoltunk Nagypapám régi háza mellett, ahol akkor és a háború előtt is egy kocsma üzemelt. Benéztünk a düledező ház kapuján, de Ő nem akart becsöngetni, bemenni, ..talán az emlékek miatt.
Kicsit odébb sétálva, egy szinte észrevehetetlen kis szűk, gazos ösvény vezetett a zsidó temetőhöz.
A temető nagyon rossz állapotban volt, kerítés alig határolta, szabad volt a ki- és bejárás. A sírkövek szanaszét hevertek, vagy már el is lopták azokat.
Felvettük a kipát és beléptünk a temetőbe. Nagy nehezen megtaláltuk Üknagymamám sírját félig a földbe süllyesztve. Sokáig keresgéltük a többi rokon, ismerős sírját, de nem sok sikerrel.
Végül, kifelé menet, Nagypapám megállt a romos temető bejáratánál, felemelte kezeit majd sírva egy számomra akkor még ismeretlen nyelven elmondott egy imát és megáldotta a temetőt, az őseink emlékét. Természetesen ekkor már tudtam, hogy mi zsidók vagyunk, de hogy pontosan mit is jelent az, azt talán itt értettem meg, lassan 30 évvel ezelőtt, amikor Nagypapám és Nagymamám mellett ott sírtam én is a temető bejáratánál 10 évesen.
A nehéz úton, amit Nagypapám bejárt, példát mutatott akaraterőből, szorgalomból, türelemből és feltétlen szeretetből. Végtelenül hiányzol Papa……
unokája, Péter
A 90 éves Müller Tibor, a Hegedűs zsinagóga közösségének egyik legrégibb tagja a magyar röplabda doyenje. Ott bábáskodott a szakosztály születésénél, amelynek aztán a vezetője lett. Bejárta az egész világot. Hosszú élete alatt Tibor végig megtartotta a zsidó hagyományt – a világ minden kincséért sem enne például tréflit.
Nagy meglepetés érte Müller Tibort, amikor szeptember 5-én, szombaton lement a Hegedűsbe. Születésnapi köszöntővel várták, együtt ünnepelte a közösség, hogy 90 éves lett. Felhívták a Tórához, majd Schőner főrabbi mondott beszédet a tiszteletére, és még emléklapot is kapott. Utóbbi most a nappaliban függ a falon, közel a helyhez, ahol üldögélni szokott, így ha felpillant, rögtön látja a jókívánság-üdvözletet.
Müller Tibor több mint 50 éve jár a Hegedűsbe, azóta, amióta a Nyugati térre néző, szép, világos lakásba beköltözött a családjával. A IX. kerületben nőtt fel, a Lónyai utcában, ahol kisgyerekként az ottani ortodox templomban ismerkedett a hagyománnyal. Mélyen vallásos család volt az övék, az édesapa a dunaszerdahelyi ortodox közösségből érkezett Budapestre. Ahogy az jó zsidó famíliában szokás, a kis Tibor taníttatását sem halogatták – a Lónyai utca templomkörzet kántorához járatták héderbe. Mire iskolába került, már jól olvasott az ősi nyelven.
A hagyományt egész életében megtartotta.
Szülei egyetlen gyermekeként nőtt fel, habár édesapja nyolcgyermekes családból származott. Olyan szakmája volt, hogy azon ma már elámul az ember: régebben efféle is létezett? Koszorúszalag-nyomdászként és művirág-kereskedőként kereste a kenyerét. Igaz, akkor is csupán ketten foglalatoskodtak ezzel Budapesten, viszont gyönyörű szalagokat készítettek. Rézbetűkből kiszedték a szöveget úgy, hogy sínbe tették őket, az egészet nyomdafestékkel lefestették, majd rányomták az anyagra. Öt-hatféle betűtípust variáltak, lehetett köztük válogatni. Ünnepeken, karácsonykor, mindenszentekkor, amikor az emberek sok koszorút vásárolnak, csak úgy tódultak a megrendelések, égtek a telefonvonalak a Vámház körúti üzletben.
Apa és fia átvészelte a soát, mindketten hazajöttek a munkaszolgálatból.
A felszabadulás után az anya korai halála miatt ketten maradtak az apjával. Agglegényesen tengették a napjaikat, ám az apa addig kerülgette az egyik házbeli hölgyet, hogy kedve támadt megkérni a kezét. Jó asszony volt Margit, emlékezik vissza Tibor, egy vaj-sajt-tejtermék boltot vitt, rengeteget dolgozott, pedig beteg volt, gyógyíthatatlan kórral jött haza Auschwitzból, amit sosem tudott kiheverni. Sajnos ő is hamar ott hagyta őket.
A feleségével viszont hatvannégy évet éltek le együtt. Ha megkérdezik, mi a hosszú házasság titka, Tibor mindig azt válaszolja: szeretni kell egymást. Náluk így volt a kezdet kezdetétől. Amint lehetett, nyomban elvette a lányt, rögtön azután, hogy az leérettségizett. „Nagyon szép nő volt” – réved el most is az idős ember tekintete. Még egyetemre járt, amikor a férfit behívták arra a bizonyos „demokratikus munkaszolgálatra”. A fiatalasszony gyakran meglátogatta; délután odaért, reggelre hazajött. Egyetemista korában hozta világra a lányukat.
Tibor sportvezetőként futott be szép pályát. Röplabdás berkekben csak úgy emlegették: Munyi, később Munyi bácsi. Ott bábáskodott a magyar röplabda születésénél: 1946-ban őt választották meg a frissen alakult szakági szövetség első titkárának.
Egész élete összefonódott a sporttal. Kisfiú volt, amikor szülei beíratták az akkori Fodor Sportiskolába. Nyári táborokra is jártak, sátrakban laktak, egy csoportban 120 gyerek edzett. Az edzőik pedig olyan ismert versenyzők sportemberek voltak, mint a birkózó olimpiai bajnok Kárpáti Károly vagy vívásban az olasz Girolamo Bay.
A háború után Tibor a barátaival megalapította a IV. kerületi Barátság röplabda csapatot, ott kezdtek el röplabdázni. (Ez a csapatsport az orosz katonákkal jött be, tőlük tanulták meg a játékot.) A IV. kerület azokban az években még a Belváros volt, Újpestet csak később csatolták Budapesthez. Tiborék a Markó utcában edzettek. A Magyar Röplabda Szövetség a szakszervezetek segítségével 1946-ban jött létre, az első főtitkár mellé Tibort választották meg titkárnak. Bizalmat szavaztak neki, pedig csupán a huszonegyedik évét töltötte be.
Egyébként az Eötvös Gimnáziumban érettségizett, aztán egy darabig a jogi egyetemre járt, de azt abbahagyta. Nyomdában és édesapja művirág-kereskedésében dolgozott az államosításig, később pedig sok mindent elvállalt a röplabda szövetség mellett.
A Nehézipari Minisztériumban először intéző lett, amolyan mindenes, aztán kinevezték szakosztályvezetőnek, de a minisztérium küldött valakit a helyére. Nem bánta, mert így rá maradtak az edzések, ő szervezhette az utazásokat, szerezhette be a felszerelést. Nyüzsöghetett kedvére. A röplabdás lányok voltak az egyesület és a minisztérium szeme-fénye. A tisztviselők hamar elkezdtek járni a csinos, magas, sudár teremtések meccseire. Végül Tibort megint kinevezték szakosztályvezetőnek. 1969 és 1981 között tizenegyszer lettek bajnokok – ez volt a magyar női röplabda fénykora; azóta sem tudta senki utánuk csinálni. Később betagozódtak a Vasashoz, amelynek színeiben szintén bajnokságokat, tornákat nyertek.
Müller Tibor örül, hogy tartalmas életet élhetett – a sportnak köszönhetően bejárta az egész világot, csak Ausztráliába nem fordult meg. Közel hetven évig foglalkozott röplabdával, maga is aktívan játszott. Nagy bánatára ma már nem tud, mert, ahogy ő fogalmaz, „a térde nem a régi”. Így hát otthon üldögél, és mindig boldog, amikor egy-egy röplabdás lány a régi csapatból megkeresi. Az asztalkán, amely mellett a széke áll, ott a kincses mappa: a rengeteg újságkivágás, fotó és cikk, ami a hosszú évtizedek alatt megjelent róluk.
Bár a lábai nehezen viszik, azért, ha teheti, lemegy a Hegedűsbe. Nagyon tetszik neki, hogy a szombati istentiszteletet újabban az izraeli/ grúz közösség tagjai is látogatják. Nagyon tudnak imádkozni, mondja, lelkesen, szenvedélyesen – élmény figyelni őket. Visszacsempészik a zsinagógába gyermekkora ortodox légkörét.
R. V.
Lajtai Tamásnét is 2020-ban vesztettük el. Életének utolsó fázisában már nem tudtunk vele beszélgetni, így emléke előtt a 2018-ban, 90. születésnapja alkalmából vele készített interjú ismételt közreadásával tisztelgünk.
A Nőcsoport régen és ma
Az átlagember a címben lévő kifejezés hallatán arra gondol, hogy a szebbik nem tagjaiból néhányan valamilyen tevékenységet együtt végeznek, leginkább saját magukért, egyszer-egyszer az egyenjogúságuk biztosítására.
S ha ez egy zsidó vallási közösségben működő alakulat? Kapásból nem igazán tudjuk megfogalmazni a tevékenységüket, legfeljebb bizonytalan sejtéseink vannak.
Ilyen gondolatokkal kerestem fel Lajtai Tamásnét, vagy ahogyan legtöbbünk hívja őt, Ági nénit.
Ági néni, a Teremtő segítségével a múlt évben töltötte be a 90. életévét. Erről tanúskodik egy fénykép közösségünk honlapján, amelyen zsinagógánk vallási és világi vezetőinek képviselői köszöntik a Nőcsoport egykori elnöknőjét.
Egy negyedszázadon keresztül tevékenykedett ebben a minőségben értünk. Mit csinált? Leginkább szervezett. Kisebb és nagyobb kiddusokat, széder estéket. Nagyünnepek előtt gyümölcsöt és csokoládét vitt a betegeknek a Szeretetkórházba. Tu Bisvat idején a lakásukhoz kötött embereknek is biztosította, hogy minimum 15 féle gyümölcsre mondhassanak bróchét.
Ági néni nem felejti el a 2000-2001 körüli időt, amikor a Nagytemplom tatarozása idején úgy tudtak elhelyezni 200 főt a széderen, hogy a padokat kiemelték, s helyükre – részben a Visegrádi utcai zsinagógából kölcsönzött asztalok mellett biztosítottak helyet számukra.
Az is az ő nevéhez fűződik, hogy egy időben a megszokott két széder helyett csak egyet tartottak, azért, hogy a rabbi és a kántor is a családi asztalnál, otthon tölthesse a második estét.
Szervezte a hannukai és púrimi rendezvényeket, bar micvókat, esküvőket.
Abban az időben a Páva utcából érkezett az étel. Ha azt hinnénk, hogy nem is volt ezzel további tennivaló, úgy nem ítéljük meg helyesen a helyzetet. A szédertálakat helyben készítették, s az étkezést követően a mosogatás sem volt egyszerű, mert akkortájt nem volt melegvíz a konyhában.
A többes szám használata persze jogos, hiszen Ági nénit többek között Weiss Borika néni, Lívia néni, és sokan mások, így többek között Bori és Pannika (csak így, vezetéknév nélkül ismeri a mai zsinagógai közösség), s segítették a munkájában. S – nem tévedés – gyermekek is segédkeztek a terítésben.
Ági néni beszélgetésünk során többször említette egy Olga nővér nevét, aki a legnagyobb segítsége volt a Szeretetkórházban az ételosztásban. S azt sem felejti el, hogy azzal is kellet foglalatoskodnia, hogy pénzbeli adományokkal egészítse ki a rendelkezésére álló anyagi keretet.
Saját kocsijával ő is részt vett az edényeknek a Mikvébe történő eljuttatásában.
A konyhát akkortájt Lőwy Tamás főrabbi úr felügyelte, mellette Ági néni mesgiahi feladatokat is ellátott.
Ezt a sokoldalú szervezőmunkát csak akkor kényszerült feladni, amikor 2012 őszén, erev rosh hasanakor elesett.
Ági néninek nemcsak a szociális munkája volt nagyon színes, hanem a magánélete is. 1975 -2012 között Izraelben majd Belgiumban, Antwerpenben végül New Yorkban volt a fia családja otthona. Érthető, hogy Ági néni – férjével, Tamás bácsival együtt – gyakran kereste fel gyermekét, unokáit.
Csak a pontosság kedvéért: ma 9 unoka, 15 dédunoka örül Ági néni hangjának, amikor telefonon beszélnek.
Persze az élet nem áll meg: változnak az idők, változnak a lehetőségek. A fentiekben felsorolt tevékenységeket a Nőcsoport vezetői, Bori és Panni, segítőikkel együtt, manapság is szervezi.
Mindezek mellett manapság rendszeres péntek esti vacsorák, ritkábban, de ugyancsak rendszeresen szombati ebédek, évente egy-két külföldi uticélú kirándulás segíti a közösség összekovácsolását. Mindennek megszervezésében a korábbinál is nagyobb feladat jut a Nőcsoport tagjainak.
Jelentősen fejlesztették a konyhát, új, részben adományokból vásárolt főző- és mosogató alkalmatosságok segítik a hölgyek munkáját, a közösség tagjainak örömére.
Azt szoktuk mondani, hogy minden sikeres férfi mögött van egy nő. Így van ez a közösségünknél is. Volt és van egy nőcsoportunk, amely jelentősen hozzájárul zsinagógai közösségünk sikeres működéséhez.
A hagyományok folytatásában Ági néninek elévülhetetlen érdeme volt. Sokan, akik ismerjük, mindig szeretettel gondolunk rá.
Jó egészséget bis hundert und zwanzig Ági néni!
Sajnos ez az utolsó mondat ma már nem hangozhat el. Nyugodjon békében. Emlékét megőrizzük.